Hatalmas, nyüzsgő, már-már egymást taposó embertömeg fogad a „Szarvassá változott fiú-kiáltás a titkok kapujából” előadásán. A Bárka más előadásai előtt is rajzik a nép, de ez az létszám mégiscsak megdöbbentő. Koronázáskor, kivégzéskor, rendszerek bukásakor, vagy a ValóVilág eredményhirdetési gáláján szoktak ennyien összegyűlni. Amikor vér fog folyni, vagy sampon-kiemelt reklámidőben. Pedig most csak egyszerű magyarok jöttek, magyarokhoz. Kárpátaljai színjátszók és kóristák látogattak haza.

A nézőtérre vezető kapun A4-es papírlap fityeg: "Az előadás 2 óra 10 percig tart szünet nélkül" Juhász Ferenc „Szarvassá változott fiúja” nem az a produkció, amit holmi szünetekkel meg lehetne szakítani. Mise, mágia vagy szeánsz közben sem megyünk ki a mosdóba, vagy inni egy kólát.

A nézők az előadás közben észrevétlenül résztevőkké válnak, hívőkké és áldozatokká. Szarvassá, elkeseredett állattá. A kántálás és a harsogó, ritmikus zene delejező hatása alól senki nem bírja kivonni magát. Mintha templomban ülnénk, vagy inkább a régi táltosok, indián varázslók tábortüze körül. Cseh Tamás imádta volna ezt a darabot. Újra indián, ős... Pontosabban ősi ember lehetett volna benne.

Juhász Ferenc 1955-ben írott műve alapján Vidnyánszky Attila ízig-vérig mai, de mégis lelkünk ősi lángjait meggyújtó, hipnotikus erejű remekművet készített.  Zenével, tánccal, fénnyel, lángoló színpaddal, vízzel teli kádban megmerítkező és szeretkező szarvas-emberekkel.

Az eredeti mű a kilenc szarvas című román népi regét dolgozza fel, amelyben a falusi fiú elhagyja idős anyját és felfedezi a várost. Falujából, a nagyon kicsiny és érezhetően lejárt szavatosságú mennyországból a nagy csillogó pokol felé tart. Édesanyja közben csak hívja, hívogatja:

"Gyere haza, édesfiam! Gyere haza!" Szavakkal és beszédes, kétségbeejtő csöndjével vaskézzel szorítja össze szívünket. Töröcsik Mari csak ül, üldögél kis asztalkája mellett, szemrehányó csöndbe burkolózva. Művészi ereje betölti a színpadot. Ősanya.

Úgy hallgat, úgy néz maga elé, ahogy mások haldokolni szoktak. Csak ő csendben, méltósággal szenved. Törékeny testét átjárja a magány, gesztusaival, arcának egy-egy rezdülésével érzelmek és elfojtott jajkiáltások zsilipjeit nyitja meg. Sírunk, vele, érte. 

Törőcsik Mari az anya, szavakkal csak néhányszor nyilvánul meg a darabban. Egyébként passzív, szinte mellékszereplő. A lelkében zajló hosszú, véget nem érő monológok hangjait a kántáló kórus erősíti fel. Helyette beszélnek. Fiát hívják, majd mikor nem jön, átkozzák. Nemcsak őt, az egész életet. Amely szarvast csinál az emberből, hogy aztán mészárszékre hajtsa.

Az anyának nincs neve, nem is fontos, minden gyermekét elveszítő nő fájdalma áll össze azokban a rövid, kurta mondatocskákban. Abban az arcban és azokban a gesztusokban. Lemondásában, ahogy a padlót nézi: „Mi lesz velem…?”

A fiú (Trill Zsolt) mégis elhagyja a falut, a ganajszagú fészket. A pletykapadok, a fülledt erotika, a titkolt szerelmeskedések és a demizsonszagú háziborok világát. A biztonságot adó semmit. A fullasztó zsákot, ahol csak megdögleni vagy pillanatnyi legendává válni lehet. A szóbeszéd és a "hagyomány" szárnyán, az asztal alá vedelve magunkat.

A fiú szarvassá változik és mindezt úgy, hogy nem erőltetnek rá jelmezeket. Nem maszkírozzák el idétlenül, mégis egy vad, megzabolázhatatlan állatot látunk magunk előtt. Elmegy, pedig anyja gyenge, apja halott, célját pedig nem ismeri. Maga a bizonytalanság. 

Vágya a „misztikus” város, amely vidékről nézve a jövő, a fejlődés, a világ közepe. Közelebbről szemlélve azonban bűntanya és lelki elfekvő. Kivénhedt kokottok és magányos, útjukat vesztett "emberek" őrlődnek benne. Állatok ők is, de nem szarvasok. A város mindent túlélő és mindent kiröhögő démonai, korcsai.

A fiú mégis elmegy, és csak meghalni akar visszatérni. Haza az Anyához, az ősi, rögös, borral és vérrel áztatott földbe.

Csodálatos mű, anyákról és gyermekekről, városról és vidékről. Miközben senkit sem bélyegez meg. 

A Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház és a Gyulai Várszínház közös produkciójának egy estére a Bárka adott otthont. Nem véletlenül, az előadás 2003-ban elnyerte a Bárka Színházi Fesztivál fődíját.

Külön ki kell emelni Horváth Csaba koreográfust, aki csodálatos, hol népi, hol törzsi, hol modern táncokkal gazdagította az előadást. Alekszandr Belozub díszlet és jelmeztervező a semmiből, egy relatíve kis színpadon két világot is felépít a szemünk láttára: a halódó falut és az élőhalott várost. Mindezt minimalista módon, elnyűtt könyvekből, régi újságok cafatjaiból, simára gyalult deszkákból és sosemvolt, óvilági hangszerekből.  

Kérem, ne hagyományos színházra gondoljanak! A szarvassá változott fiú tényleg a titkok kapujából kiállt. Olyan dolgokról és olyan erővel, amelyek magukkal ragadják még a legcinikusabb, legkiégettebb embert is.  

Egy elfeledett, eltitkolt régi művészetről és elementáris erejű ősvallásról. Keverék: hit és művészet csodálatos násza. Ebben a műben, színpadi mágiában nincs főszereplő, minden színész szóhoz, dalhoz, hangszerhez jut. Egy ember ezer szerepet alakít. Hatalmas erővel, elemi dühvel. Elfojtott, letagadott indulatokat hozva a felszínre. Ha lejátszanák egy börtönben, biztos hogy lázadás lenne a vége. 

Mindannyian szarvasok vagyunk. 

G.G.

Képek forrása: Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház 

A kerületi könyvtárban hirtelen megfagyott a levegő. Hatalmas megviselt cigányember jött be. Alázatosan lehajtott fejjel, bűntudatos képpel, ahogy vezeklők lépnek be a templomba. Feloldozásra várva.

-Amnesztia... Amnesztiát szeretnék kérni-hebegi. Arcán látszik, hogy hatalmas bűn nyomja a lelkét. Vagy már nem tud másként nézni.

-Börtönbüntetésre? Felmentést? Azthiszem rossz helyen jár-feleli remegő hangon a vékonyka könyvtáros néni. Közben szépen lassan mindenki eltűnik a színről. Elborzadva néznek a „bolond” cigányra. Nem elég, hogy hülye, még cigány is! A könyvtáros kollégája észrevétlenül a telefonhoz somfordál.

-De én itt szeretnék kérni. A könyvtárban. Hallottam a hírekben, hogyha most visszahozom a lejárt könyveket, akkor nem büntetnek meg. Lehetne…?

Végül kiderül, hogy a kislánya könyveiről van szó. Aki beteg volt, vagy nem, de mindenesetre elfelejtették visszahozni a kikölcsönzött irodalmat. Nem telik büntetésre. Az iskolába viszont újabb könyveket kérnek. Boltban megvenni nincs pénzük őket. 

Ahogy kérleli a "hivatalos embert", egyre kisebb és kisebb lesz ez a sokat látott, stramm cigányember. A szemünk előtt töpörödik össze. Minden kevélységet elnyomva könyörgőre fogja, hiszen a lányáról van szó. Csak tanulni szeretne. Ő pedig jó apa lenne. Ha engednék. 

Végül elhajtják: "Már nincs amnesztia. Lejárt az akció. Sajnáljuk." Szenvtelen arccal közlik vele a tényt. Amikor csalódottan kiballag, olyan mint egy lelombozott, szétcincált Teddy-maci. Azzal a kitétellel, hogy a plüssmacik karján nincs tetkó és a borotválatlan arcszőr sem ennyire feltűnő rajtuk.

Életében talán először jót akart tenni, de nem hagyták. Neki nem jár amnesztia.

Amikor emberünk kimegy, mindenki megkönnyebbülten sóhajt fel. Pedig itt és most ő is csak egy apa volt, aki a lányáért akart tenni. Nem érdekes, hogy mit csinált előtte, ahogy az sem, hogy van e vágás az arcán.

Bárcsak minden nehézfiú ilyen alázattal kérne bocsánatot. Bárcsak az igazi tolvajok, sikkasztók is felmernék vállalni tetteiket.

Bárcsak minden bűn ekkora lenne.  

A "megbocsátás napját" minden év októberében hirdetik meg a könyvtárak. Azt jelenti, hogy nyugodtan vissza lehet visszavinni rég elfeledett könyvtári könyveket, a késésért akkor nem kell büntetést fizetni. Országosan több tízezer kötet kerül ilyenkor vissza a tulajdonos könyvtárakba. Volt olyan eset is, hogy évtizede eltűntnek hitt könyvek lettek meg.

Kép forrása: www.ize.hu

Van a Mester utczában egy hentes, ősöreg sokat látott húsbolt ifjú gárdával. Jókedvű fiatal csapat, csípkelődnek, be- és kiszólnak. A visszajáró, régi vevőnek itt még becsülete van.

Amolyan régi pesti hentes, ahol mindent lehet kapni. Szóban is, meg a pultról is. Hideget-meleget egyaránt. Odajár az összes melós, szaki, de van százezres öltönyös manager, kismama és talán még a helyi pap is betér néha-néha. Meeting pont. Csámcsogással és tunkolással teli agóra. 

Szóval bemegyek a Henteshez. Először csak egy negyedkiló csirkemájat akartam venni, a levesbe. Reggel van, kapucsinó után, reggeli előtt. Ilyenkor még érzékeny a gyomor, oda kell figyelni. Kellene! De én gyarló vagyok, és éhes. 

Félve, bizonytalanul kérdezem meg a kiszolgáló embert:

-Hagymás vért... Véletlenül nem csináltatok ma?

A szép szál henteslegény csak néz, látszik rajta: kérdésem zene füleinek. Szemében elismerő csillogás, kaján félmosoly: "Végre egy jó erős magyar, gyomor!" Hazaértem.

-Készen nincsen, mert az frissen jó. De szólok a Gyurinak (ő szakács, de inkább chef), és mindjárt összedobja neked! (Rögtön szól is, szavak nélkül is kiolvassa szemeimből az igen-t.)

Amíg elkészítik, kimegyek egy cigire, mire visszajövök, már ott gőzölög a friss sültvér. Nagyfaterék ilyet reggeliztek, főként nehéz, munkás napok előtt. Dédnagypapa sertéseket herélt és állandó vendége volt a ráckevei disznóvágásoknak. Pali bácsi, a biciklivel. 

Kérdezem, milyen savanyúság illik hozzá. "Ahhoz? Almapaprika!"-vágja rá magabiztosan a böllérkislány. Szőke vidéki szépség, a húsipar az élete. Úgy, olyan félő tisztelettel nyúl a felsálért, hogy azt tanítani kéne. Még a legkisebb nyesedéknek is megadja a respektet. Büdös húst itt még nem vettem. 

A fogyasztás élményét nem részletezném. Reggelire ennél fenségesebb és különlegesebb pecsenyét elképzelni sem lehet. Erőt ad, a sült vér igazivá válik, magyar Redbull! Minden nap azért nem ennék belőle és fotómodell ambíciókat dédelgetőknek sem ajánlanám, de egyszer megéri benevezni rá. 

Két karaj kenyér, némi elszánás (ránézésre kicsit ijesztő a matéria), aztán belevetem magam a vérbe. Annyira belemelegszem az evésbe, hogy még sört is elfelejtek rendelni hozzá. Meg aztán, mégiscsak 10 óra van, túl korai öröm lenne. Bár itt nem szólnának meg érte. Az alkohol egységet kohol.

A kasszánál borravalót akarok adni, tenyérbe csúsztatni, mégiscsak az én kedvemért főztek. "Nem úgy van az!"-fillére visszaadják és a maradékot még el is csomagolják.

Hát ezért szeretem Ferencvárost, mert itt még előfordulhat ilyen. Nemcsak szusi, meg kebab, meg egyéb ÁNTSZ-gyanús dolgok.

A mi hentesünknél, az alatt a bizonyos piros röfis cégtábla alatt még igazi pecsenyéket lehet enni: Hurka leves, Csiki Csülök pörkölt, Velő tojással, Kocsonya, Muzsdé (fokhagymás, majonézes, tejfölös szósz).

A Böllérkonyhából házhoz is szállítanak, szórólapjukon magányos gémeskút és a következő Mikszáth-i sorok: "A mi ételeinket nagyszüleink és őseink is így készítették és ezeket fogyasztották. Egyszerűségében van a nagyszerűsége. Az ételeket melegen szállítjuk, frissen készítjük." Ámen.

Asszem az Alkonyatot is itt kellett volna forgatni. De a Nagy Zabálást mindenképpen. 

A neten külön fórum van a hagymásvérről, már a kezdőkérdés is gyönyörű: "Van aki azt mondja abalében elő kell főzni, van aki csak forró vízbe teszi, van aki egyből süti. Mi a legjobb?"

A válaszok sem semmik:

http://www.gyakorikerdesek.hu/etelek-italok__sutes-fozes__544227-disznovagaskor-hogyan-keszitjuk-a-hagymas-sult-vert-mit-kell-a-verrel-kezdeni

Egy tuti recept:

Elöször a vérnek meg kell alvadni - a tálban hagyd addig, amig összeáll és a leve elválik (majdnem vízszinü lé). Utána forró vízbe kell engedni - célszerű előtte keresztben-hosszában elvágni, mert akkor kisebb darabok lesznek. Pár perc után kiszedni, lecsurgatni és ha meghűlt, csíkokra vágni.

Közben a hagymát csíkokra vágva zsírban megpíritani, de csak világosra, az összevágott vért beletenni és összeforrósítani - csak rövid ideig kell sütni, mert már nem nyers a vér!

Lehetőleg forrón tálalni, kenyérrel és savanyúsággal.
  

Egészségükre! 

G.G.

Nagysikerű újévi koncertet adtak az ecseri úti Szent Kereszt Plébánián. A rendezvény keretében EU-elnökségünkre való utalásként komolyzenei köruzatáson vehettünk részt. A "Nemzetek karácsonya" címet viselő zenés összeállítás arról szólt, hogy milyen énekekkel köszöntik Jézus Krisztus születését szerte Európában. Latin, angol, német és persze magyar nyelvű karácsonyi dallamok, klasszikusok csendültek föl a Wekerle-telepi Szent József Kórus, a MÁV Szimfonikus Zenekara, ismert énekművészeink és Kaposi Gergely karmester tolmácsolásában. Mozart Koronázási miséjével kezdődött a koncert. Kertesi Ingrid szoprán, Fáklya Erzsébet alt, Mukk József tenor és Jekl László énekművészek gyönyörű hangjukkal járultak hozzá a rendezvényhez. 

Fenti összeállításnak több érdekes párhuzama is volt: a Szent József kórus elődjét nagyjából a Szent Kereszt Plébánia építésével egyidőben alapították. Mind a kórus, mind a templom túlélte a kommunizmust és ma már hazánk legismertebb egyházi intézményei közé tartoznak. A Szent József-kórust az a Kaposi Gergely karmester keltette életre, alapította újra, aki a mostani újévi koncerten is vezényelt. Kaposi Gergely rendszeres fellépője a méltán elismert Ferencvárosi Fesztivál templomi rendezvényeinek. 

Még egy fontos kettőség, amiről nem szabad, nem lehet megfeledkezni: a Kerényi Lajos atya által vezetett Szent Kereszt Plébánia közössége 1920 nyarán kezdett éledezni. Fájdalmas történelmi időkben. A reméljük még helyrehozható trianoni igazságtalanság és nemzetcsonkítás okozta trauma közepette is új egyházközséget, plébániát voltak képesek "kigründolni" a külső-ferencvárosi polgárok. Már akkor is szívós, makacs, elveikhez ragaszkodó emberek lakták kerületünket. 

Saját templom híján először egy tornateremben, meg egy fűtetlen kórházi barakkban gyűltek össze imádkozni. Végül 1930-ban a Székesfőváros támogatásának köszönhetően felépült templomuk. A plébánia tömzsi tornyának órája akkor még mindig ugyanazt az időt mutatta, mivel óraszerkezetre nem tellett. Később, a "rendszerváltás" után a kerületi önkormányzat és az Esztergomi-Budapesti Főegyházmegye segítségével teljesen felújították a templomot (különösen sok segítséget kaptak 1998 és 2002 között), központi fűtést szereltek be és megtisztították az épület szmogtól sötét falait.  

A Szent Kereszt Plébánia újévi koncertjére teljesen megtelt a 2000 fő befogadására alkalmas épület, de már a koncertet megelőző misén is "teltház" volt. Az Üllői és Ecseri utak sarkán lévő templom hitélete igen aktív, más kerületekből is látogatják, számos fiatal és középkorú hívük van. Az 2011-es esztendőt köszöntő rendezvényen megjelent Dr. Bácskai János Ferencváros polgármestere, országgyűlési képviselő és Vas Imre országgyűlési képviselő. Formanek Gyula alpolgármester, Illyés Miklós bizottsági elnök és a Ferencvárosi Önkormányzat számos munkatársa.  

Elegáns és minden politikus számára megszívlelendő gesztusként, sem a polgármester, sem más helyi politikus nem szólalt fel a misén. Nem használták fel Isten házát kampányolásra, közszereplésre. A templom közössége nevében Kerényi Lajos atya szólt a vendégekhez, aki régi ismerősként üdvözölte a Szent József-kórust és Kaposi Gergely karmestert. "Mai világunkban minden a képekről szól. Elfelejtettünk olvasni, elmélyülni. Ezért örülünk, hogy most a zenéé lesz a főszerep: a muzsikán keresztül az égiek találkoznak a földiekkel. 

Hiszek a régi görögök bölcsességében, akiknek hozzánk hasonlóan szintén sok gondjuk, problémájuk volt. Ők még tudták miből, hogyan kell feltöltekezni: szép zenével és igényes, erőt adó művészettel "kúrálták" lelküket. Életmódszerűen művelődtek. Nem is volt ennyi depressziós és öngyilkos! Tanuljunk tőlük, mi is forduljunk vissza az igazi és színvonalas művészet, szórakozás felé."  

Kaposi Gergely karmester azon kevés hazai művészek közé tartozik, akik büszkén vállalják fel katolikus hitüket. 1990. óta az Operaház karmestere, karmester növendékek nemzedékeinek oktatója. A Nemzetközi Karmesterverseny díjazottja és számos szimfonikus zenekar vezetője, az oratórikus művek szerelmese. Beszédében elmondta, hogy nem ért egyet azokkal, akik szerint a Szilvesztert a tévé előtt ülve, enyhén lerészegedve kell ünnepelni: "Van valami bizarr abban, hogy kabaré-nézéssel és fokozott italfogyasztással köszöntünk egy ilyen jeles évfordulót. Többet érdemel ez az ünnep, lelki elmélyülést és előző évünk átgondolását."

A sokszínű és más európai nemzetek karácsonyi szokásait is bemutató újévi koncert végén lelkileg teljesen megújult, feltöltődött emberek álltak fel a padsorokból. Mindenkit átjárt a zenészek és az énekesek szinte emberfeletti teljesítménye. Karácsony csendes, méltó emléke.

Eltűntek az arcokról a ráncok, a hétköznapi gyötrelmeket feloldotta a zene.
  

A minőségi és kreatív módon előadott (és persze eladott) komolyzenének igenis van létjogosultsága. Hiába temetik egyesek minden héten.  Az agyunkat kimosó bulvármédián és degenerált antihősein kívül is van élet.

A Budafoki Dohnányi Zenekar évek óta tart újévi koncerteket, minden januárra megújított repertoárral készülnek. Hol magyar népzenével, hol kortárs jazzel köszöntik az új esztendőt. Tavaly -merész művészi lépésként-, sakk-mattot adva a massmedianak népszerű filmek zenéinek komolyzenei feldolgozásai voltak az újévi "menün".

A hatalmas sikerre tekintettel idén is filmzenéket vonultattak fel. Népszerű művészfilmek és blockbusterek (közönségfilmek) ismert dallamait, Hollerung Gábor karmester frappáns és finom, csípősen fűszerezett humorral vezette fel őket. Szóbeli trailerjeiben csak úgy sziporkázott és kiderült: nemcsak kiváló muzsikus, hanem jószemű filmesztéta is.

Köszöntőjében elmondta, hogy csak hűséges nézőiknek, bérleteseiknek és az őket támogató vállalatoknak köszönhették, hogy túlélték a válságot. A "felelős" kormányzati megvonások miatt kritikus helyzetbe kerültek, és nemcsak ők. "Reformok" címén egyeseknek majdnem sikerült kivéreztetniük a hazai komolyzenét. Kevés megmaradt nemzeti kincsünk egyikét. Itt jegyezzük meg, Hollerung Gábor és lendülete nélkül korántsem tartana itt ez a zenekar.

A többször visszatapsolt, pergős és minden korosztály számára érdekes, élvezhető műsorban jól megfért egymással Rossini (Semiramade), Binder (Cincerto) és a Superman zenéje, amelyet az amerikai sikerfilmek zeneszerzője John Williams jegyzett: 

John Williams az egyik legsokoldalúbb amerikai zeneszerző, a Reszkessetek betörőktől kezdve a Schindler listájáig, számos alapfilm zenéje köthető a nevéhez. Hollerung Gábor találóan megjegyezte, hogy akit a Superman zenéje véletlenül a Csillagok háborújáéra emlékeztet, az ne csodálkozzon! Ugyanis a kult-scifi zenéjét is Williams szerezte és a két dallam tényleg hasonlít.

A filmzenei kavalkádot filmvetítéssel "fűszerezték" a rendezők. A koncert közben hatalmas hófehér vetítővásznat engedtek le. Miközben kedvenc filmjeink zenéit hallgattuk, ismert filmek megható, mókás vagy éppen igen cool jelenetei pörögtek, csak erre a koncertre készített trailereket (válogatásokat) láthattunk. Oscar Schindler és Bruce Willis egy koncerten-zenekari kísérettel. Nem semmi.

Gyönyörűen összeválogatott jelenetekkel. Szem és fül egyaránt élvezkedhetett! 

Charles Bronson harmonikázik a Volt egyszer egy vadnyugatban, Oscar Schindler embereket ment, majd jön Shrek és "szörnyen szép" mennyasszonya.

Vásáry André férfi szoprán Farenelli kasztrált muzsikus zseni életrajzi filmjéhez szólózott.

A "Farinelli, a kasztrált" című film brutális, naturalista és megrázóan szép történet arról, hogy egyesek a legvadabb dolgokra képesek a sikerért. Persze mások rovására:

http://www.port.hu/farinelli,_a_kasztralt_farinelli:_il_cast%20rato/pls/fi/films.film_page?i_film_id=740&i_city_id=3372&i_county_id=-1

Külön ki kell emelni Binder Károly Concerto című versenyművének ős-bemutatóját, amelyet a Müpában tartottak. A bevezetőből megtudhattuk, hogy a komolyzene környékén szinte csak a jazz területén tudnak új műveket alkotni. Mindenhol máshol csak a "hozott", azaz eddig elkészült művekből játszanak. Most viszont nagyzenekar és jazzdobok együtt álltak a színpadon, egyedi és frissítő élmény volt!

Hollerung Gábor komolyzenei szempontból a legjelentősebb, kötelező darabnak nevezte az Amadeus című filmet, amelyhez Mozart ismertebb műveiből készítették zenei válogatást. Elhangzott az Oroszlánkirály Elton John által szerzett címdala és a Shrek fülbemászó slágere is. Bár jóval előbb megírta, de a szerethető és nagydumás zöld behemótról szóló film betétdalaként lett igazán híres és ismert Leonard Cohen méltán rajongott Hallelujája.

A Budafoki Dohnányi Zenekar tagjai a koncert végén igazi komolyzenei bravúrt mutattak be. Kockázatos vállalást. Élőben hangszerelték és kísérték Charlie Chaplin "Diktátor" című filmjének egyik jelenetét. Az ifjú Hitler borbélyként tűnik fel, valakit éppen borotvál. Minden egyes pamacsolását, nyisszantását külön hangszer jelzi, a zenekar éberen követi és hangjegyekkel "illusztrálja" a szereplők mozdulatait.

A gyakorlott zenészek hibátlanul és profi módon vették az akadályt, akár az eredeti filmbe is beilleszthették volna őket.

Sokak szerint a klasszikus művészetet csak botrányos előadásokkal, marcipán péniszekkel, homokosnak bemutatott apostolokkal és temetői orgona koncertekkel lehet eladni. Hollerung Gáborék bebizonyították, hogy ez nem igaz.

Koncertjeik összeállítása során tekintettel vannak az aktuális trendekre és az Y-korosztály igényeire, de mindezt a minőségi komolyzene selyempapírjába csomagolják. Ismerősek és klasszikusak egyszerre. Szinte hihetetlen, de Budafokon megcsinálták. 

Nagyközönség felé való nyitásuknak köszönhetően hallgatóik jelentős része középkorúakból, fiatalokból és gyerekekből állt. És mindenki élvezte a komolyzenét, még a tinik is. Mintha egy popkoncerten lettek volna, vagy a diszkóban, ahol DJ Mozart van a keverőpultnál.

Még sok ilyen koncertet és bátor zenészt, újra népszerű kell tenni a magyar muzsikát!

Megérdemlik zenészeink, és mi is.

A rettegett

A koncert helyszíne a Szent Kereszt Plébánia a 3-as metró Ecseri úti megállójánál, az Ecseri és Üllői utak kereszteződésénél található.

Előzetes a műsorból:

A 20. születésnapját ünneplő Wekerle-telepi Szent József Kórus Szent József-himnuszát énekli:

A Szent Kereszt plébánia honlapja:

http://www.szentkeresztplebania.hu/tiszta_szivek_mozgalma_20100417.html

Mint egy álom, Woody Allen agytekervényeiből: az ördög kövér, mosolyog, piros rugdalózót visel és egy gyermekmedencében játszadózik. Gennylevest főz rossz felnőttekből. Pocakos, piros ruciban és széles mosollyal az arcán-inkább egy jófej, hippi-krampusz. 

Hádész Henrik, az alvilág urának főemberét Kálid Artúr alakítja. Hosszú, fekete bőrkabát, napszemüveg, pokolian hiteles Bérgyilkos. Mint egy amerikai akciófilm ügyeletes macsója, komoly rezdületlen arccal végzi, végezné (ki) a dolgát és... Időnként dalra fakad. Leon a profi mint operaénekes. A Bárkában, egy gyerekdarabban!

Göttinger Pálnak a Párkák című meseoperával sikerült elérnie azt, amit sokan eddig csak szerettek volna: közelebb hozni a gyerekekhez a színház és a komolyzene világát. Mindkettőt egy darabban, két rövidke felvonásban. 

Egy olyan történetbe ágyazva, ami nagyon antik és mégis mai, elsőrangú humorral átszőtt vitriolos, már-már könnyűzenei slágerei még a legbotfülűbbek számára is élvezhetőek. Nem hagyományos, sokak számára unalmas és riasztó operáról van szó. Itt nem hortyog senki sem a nézőtéren.

A Párkák nem megy át giccsbe, mint sok operett, amelyektől méltán kapunk gutaütést és kurrens ízlésficamot. Sokkal inkább az örömzenéről, a humorról, a szerelemről és az öregségről szól. Eredeti, de mégsem közönséges módon. Fenntartja a gyerekek figyelmét, hiszen kellőképpen rövid és gyerekszemmel nézve is szimpatikus. A görög-római (nem ugyanaz?) mitológiában gyökeredző meseopera díszlete egy hatalmas vidámparkra emlékeztet. Komoly dolgokat, fontos erkölcsi és életigazságokat komolytalan arccal, mesébe és nevetésbe oltva "adnak el". A gyerekek pedig csak néznek, hogy tulajdonképpen ez a Zeusz Zoli bácsi (Isten archetípusa) nem is olyan megközelíthetetlen és rideg. Sőt jó fej, baró, érti a dörgést, mint Apa. Seress Zoltán könnyed eleganciával alakítja a nőcsábász, lányai és felesége által terrorizált papucs-férj-istent. Külön ki kell emelni, Zeusz bá felesége, Héra Hékike néni, a gyönyörű vampként megjelenő Szorcsik Kriszta alakítását. Isten és nő egyben. 

A címszereplő Párkák Zeusz Zoli bácsi és Héra Hédike néni lányai. Figyeljék a neveket, mitológia light, hogy a mai gyerekek és felnőttek is megértsék. Zeusz magában idegen, külföldi, irodalomóra ízű lenne. De ha kombináljuk Zoli bával, akiből jobb családokban legalább egy van-mindjárt ismerős arccá válik.

Szóval a Párkák... Isteni leányok, jó házból, Klárika (Varjú Olga), Lenke (Varga Anikó) és Andika (Spolarics Andrea). Van köztük naiva, szadista és idealista. Nők, földiek, égi háttérrel és rokonsággal. Ők szövik, egyengetik, vagy éppen vágják el a sors fonalait. A színes műanyag gyerekvárként ábrázolt Olümposz a munkahelyük. Csinos földi hímeket lesnek a magasból. A görög/római mitológia istenei és természetfelletti erővel rendelkező lényei a "valóságban" is ugyanígy veszekedtek. Vagy örömködtek, mint a gyerekek. Zeusz bácsi pedig jóvágású férfiemberek bőrébe bújva udvarolt-emberré való átvedlését a színpadon nem akárhogyan mutatják be.

A Párkák története első látásra nem mesedarabba való, sajátos missiont kap a főszereplő: földink, a fél-földi Küon (Telekes Péter) egy párbajban életét veszti. Ahhoz hogy visszaszerezze és ne kelljen örökké a Pokolban sínylődnie, Hádész Henriknek le kell szállítania egy gyönyörű szőke lányt. Ehhez azonban először meg kell ölnie a hölgyet. Kemény dillema, elvehetjük mások életét, hogy a magunkét mentsük? Pokoli nehéz és örök kérdés, főként a XX. század borzalmai, embert-emberrel szembeállító diktatúrái után. Göttinger bebizonyítja, hogy a legkomolyabb és legtragikusabb dolgokról is lehet, sőt talán kell is derűsen beszélni. Idegeskedés helyett nevetve.

Kín helyett kiröhögve magunkat. Azt, hogy az említett leányzó -akit az Ararát-fődíjas Réti Adrienn alakít- végül megöletik és elraboltatik e... Nos nem árulom el. Nézzék meg maguk, magukat.

A Bárka új kétfelvonásos meseoperájának erőssége, hogy kombinálja a színház, az opera és a mozi világát. Technikai értelemben is. 

Árnyjáték, stroboszkóp és egy közönséget is beterítő lila színű fényár.

A Párkák alatt a szemünk is a gyönyörködhet, minden érzékszervünk ki van szolgálva. Miközben a színpad melletti ad hoc árkocskában egy komplett zenekar élőben hangjegyekkel és briliáns zenei effektekkel "kommentálja" a szerethetően szürreális sztorit.

Ez az igazi 3D, nem a műanyag és kólaszagú, csámcsogós tahókkal teli multimozik. 

Göttinger Pálék olyan darabot álmodtak meg, amely szórakoztatva szeretteteti meg a gyerekekkel a komolyzenét. Az operák világát. A Párkák nem nézik hülyének és debillisnek a kiskorúakat, gügyögés- és giccsrohamok helyett egyenlő partnerként szólnak hozzájuk.

A minőségi muzsika gyereknapja, amely ezután már nem lesz ciki és unalmas. Hiszen, ha Zeusz Zoli bácsi, az Ördög és még Leon a profi is énekel, akkor ebben a "kornyikálásban" csak lehet valami... Lehet, hogy cool dolog és jobban oda kellene figyelni az énektanár nénire? Csak ne lenne olyan csúnya...

G. G.  

A 2010-es Ararát-díj internetes szavazásán a Bárkán nyújtott alakításaik elismeréseként a legtöbb szavazatot az alábbi színészek kapták:

I. helyezett RÉTI ADRIENN és DÉVAI BALÁZS

II. helyezett SPOLARICS ANDREA és TELEKES PÉTER  

III. helyezett VARJÚ OLGA és MUCSI ZOLTÁN

Bár kerületünket nem öltöztötték látványos és drága ünnepi díszbe, nem lógnak minden második fáról világító testek, az ünnep lényegét és emelkedett hangulatát mégis sikerült átélnünk.

Advent a városban: vajon meg kell és meg lehet a "nagy házak" között ünnepelni Kis Jézus születését? "Van még igény rá?"-kérdezik egyesek cinikusan, mintha minden a népszerűségről, az eladhatóságról és a számokról szólna.  

Sokan szerették volna, de eddig nem tudták a maga valójában átélni a karácsonyi várakozást-főként egy nyüzsgő és hiperaktív belvárosi környezetben. A pénz és a szakralitás, a magasabbrendű értékek és mammon küzdelme lefutottnak látszott. Karácsony eddig csak a boltosoknak és a kereskedőknek volt ünnep.

A Ferencvárosi Önkormányzat bőséges és színes adventi rendezvénysorozata alternatívát mutatott e hideg és érdekelvű, bazári szemlélettel szemben. A közös ünnepségek és elmélyülések, kórusművek és pásztorjátékok segítettek újrafelfedezni magunkat, egymást, az ünnep lényegét. Mi, ferencvárosiak alapvetően kisvárosi népek maradtunk, ahol nem a külsőségekre adnak. 

Helyi ünnepségeinkkel és karácsonyi előkészületeinkkel nem a betévedt idegennek, hanem a kerületi lakosoknak akartunk üzenni és örömet okozni. És ez így jó. 

Idén is a Bakáts tér volt a kerületi ünnnepségek középpontja, de ugyanúgy megemlékeztek Adventról és betlehemeztek a József Attila-lakótelepen is. Minden kerületi templom és iskola, gimnázium megemlékezett legszentebb ünnepünkről. Senki sem nézte, ki magyar, ki cigány, ki kínai. A gyermekkórusban minden hang eggyé válik és ünnepre hív. 

A kerület vezetői családjukkal, az önkormányzat munkatársaival és a szép számban megjelent ferencvárosiakkal advent minden vasárnapján együtt gyújtottak gyertyát a Bakáts téri templom előtt.

Vasárnapról-vasárnapra egyre többen jöttek közösen ünnepelni. Az emberes hidegben is. Jelenlétük és lelkesedésük bizonyítja, hogy karácsony szelleme a nagyvárosból sem veszett ki.

Külön ki ki emelni kerületi és határos színházainkat, a Pinceszínházat és a Bárkát, amelyek léleképítő és kedves ifjúsági előadásaikkal és jótékonysági programjaikkal példát mutattak az egész magyar művészvilágnak. Az igazi és tiszta művészet nem öncélú és polgárpukkasztó, sokkal inkább közösségépítő és gazdagító. A Ferencvárosi Művelődési Központ és a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény is jócskán kivette részét a közös karácsonyvárásból, méltó, szép és családközpontú eseményekkel.

A Deák Közalapítvány díjátadóján a kiemelkedő teljesítményt nyújtó roma gyerekeket is megjutalmazta a kerület. Szép és hasznos karácsonyi ajándékokkal.

És most itt vagyunk. A Születés és egy új kezdet küszöbén, elveszve és megtaláltatva. Isten mikroszkópja alatt. Ideje van a magunkba nézésnek és a másokra gondolásnak.

Szinte minden ferencvárosi templom ünnepi díszbe öltözött és éjféli misére várják a híveket! Meg utána is, minden nap.

Cseh Tamással kívánunk szép, áldott és feledhetetlen ünnepet! 

Ferencvárosban vagyunk, 1956 egyik "hivatalos" kerületében", ahol néhány évtizede bátor kerületiek harcoltak egy szebb, jobb Magyarországért. Egy igazabb, teljesebb, talán sosemvolt világért. Sokuknak az volt utolsó karácsonya, vagy meg sem élték. Emlékezzünk meg róluk is: