Van a Mester utczában egy hentes, ősöreg sokat látott húsbolt ifjú gárdával. Jókedvű fiatal csapat, csípkelődnek, be- és kiszólnak. A visszajáró, régi vevőnek itt még becsülete van.
Amolyan régi pesti hentes, ahol mindent lehet kapni. Szóban is, meg a pultról is. Hideget-meleget egyaránt. Odajár az összes melós, szaki, de van százezres öltönyös manager, kismama és talán még a helyi pap is betér néha-néha. Meeting pont. Csámcsogással és tunkolással teli agóra.
Szóval bemegyek a Henteshez. Először csak egy negyedkiló csirkemájat akartam venni, a levesbe. Reggel van, kapucsinó után, reggeli előtt. Ilyenkor még érzékeny a gyomor, oda kell figyelni. Kellene! De én gyarló vagyok, és éhes.
Félve, bizonytalanul kérdezem meg a kiszolgáló embert:
-Hagymás vért... Véletlenül nem csináltatok ma?
A szép szál henteslegény csak néz, látszik rajta: kérdésem zene füleinek. Szemében elismerő csillogás, kaján félmosoly: "Végre egy jó erős magyar, gyomor!" Hazaértem.
-Készen nincsen, mert az frissen jó. De szólok a Gyurinak (ő szakács, de inkább chef), és mindjárt összedobja neked! (Rögtön szól is, szavak nélkül is kiolvassa szemeimből az igen-t.)
Amíg elkészítik, kimegyek egy cigire, mire visszajövök, már ott gőzölög a friss sültvér. Nagyfaterék ilyet reggeliztek, főként nehéz, munkás napok előtt. Dédnagypapa sertéseket herélt és állandó vendége volt a ráckevei disznóvágásoknak. Pali bácsi, a biciklivel.
Kérdezem, milyen savanyúság illik hozzá. "Ahhoz? Almapaprika!"-vágja rá magabiztosan a böllérkislány. Szőke vidéki szépség, a húsipar az élete. Úgy, olyan félő tisztelettel nyúl a felsálért, hogy azt tanítani kéne. Még a legkisebb nyesedéknek is megadja a respektet. Büdös húst itt még nem vettem.
A fogyasztás élményét nem részletezném. Reggelire ennél fenségesebb és különlegesebb pecsenyét elképzelni sem lehet. Erőt ad, a sült vér igazivá válik, magyar Redbull! Minden nap azért nem ennék belőle és fotómodell ambíciókat dédelgetőknek sem ajánlanám, de egyszer megéri benevezni rá.
Két karaj kenyér, némi elszánás (ránézésre kicsit ijesztő a matéria), aztán belevetem magam a vérbe. Annyira belemelegszem az evésbe, hogy még sört is elfelejtek rendelni hozzá. Meg aztán, mégiscsak 10 óra van, túl korai öröm lenne. Bár itt nem szólnának meg érte. Az alkohol egységet kohol.
A kasszánál borravalót akarok adni, tenyérbe csúsztatni, mégiscsak az én kedvemért főztek. "Nem úgy van az!"-fillére visszaadják és a maradékot még el is csomagolják.
Hát ezért szeretem Ferencvárost, mert itt még előfordulhat ilyen. Nemcsak szusi, meg kebab, meg egyéb ÁNTSZ-gyanús dolgok.
A mi hentesünknél, az alatt a bizonyos piros röfis cégtábla alatt még igazi pecsenyéket lehet enni: Hurka leves, Csiki Csülök pörkölt, Velő tojással, Kocsonya, Muzsdé (fokhagymás, majonézes, tejfölös szósz).
A Böllérkonyhából házhoz is szállítanak, szórólapjukon magányos gémeskút és a következő Mikszáth-i sorok: "A mi ételeinket nagyszüleink és őseink is így készítették és ezeket fogyasztották. Egyszerűségében van a nagyszerűsége. Az ételeket melegen szállítjuk, frissen készítjük." Ámen.
Asszem az Alkonyatot is itt kellett volna forgatni. De a Nagy Zabálást mindenképpen.
A neten külön fórum van a hagymásvérről, már a kezdőkérdés is gyönyörű: "Van aki azt mondja abalében elő kell főzni, van aki csak forró vízbe teszi, van aki egyből süti. Mi a legjobb?"
A válaszok sem semmik:
Egy tuti recept:
Elöször a vérnek meg kell alvadni - a tálban hagyd addig, amig összeáll és a leve elválik (majdnem vízszinü lé). Utána forró vízbe kell engedni - célszerű előtte keresztben-hosszában elvágni, mert akkor kisebb darabok lesznek. Pár perc után kiszedni, lecsurgatni és ha meghűlt, csíkokra vágni.
Közben a hagymát csíkokra vágva zsírban megpíritani, de csak világosra, az összevágott vért beletenni és összeforrósítani - csak rövid ideig kell sütni, mert már nem nyers a vér!
Lehetőleg forrón tálalni, kenyérrel és savanyúsággal.
Egészségükre!
G.G.
