Hatalmas, nyüzsgő, már-már egymást taposó embertömeg fogad a „Szarvassá változott fiú-kiáltás a titkok kapujából” előadásán. A Bárka más előadásai előtt is rajzik a nép, de ez az létszám mégiscsak megdöbbentő. Koronázáskor, kivégzéskor, rendszerek bukásakor, vagy a ValóVilág eredményhirdetési gáláján szoktak ennyien összegyűlni. Amikor vér fog folyni, vagy sampon-kiemelt reklámidőben. Pedig most csak egyszerű magyarok jöttek, magyarokhoz. Kárpátaljai színjátszók és kóristák látogattak haza.

A nézőtérre vezető kapun A4-es papírlap fityeg: "Az előadás 2 óra 10 percig tart szünet nélkül" Juhász Ferenc „Szarvassá változott fiúja” nem az a produkció, amit holmi szünetekkel meg lehetne szakítani. Mise, mágia vagy szeánsz közben sem megyünk ki a mosdóba, vagy inni egy kólát.

A nézők az előadás közben észrevétlenül résztevőkké válnak, hívőkké és áldozatokká. Szarvassá, elkeseredett állattá. A kántálás és a harsogó, ritmikus zene delejező hatása alól senki nem bírja kivonni magát. Mintha templomban ülnénk, vagy inkább a régi táltosok, indián varázslók tábortüze körül. Cseh Tamás imádta volna ezt a darabot. Újra indián, ős... Pontosabban ősi ember lehetett volna benne.

Juhász Ferenc 1955-ben írott műve alapján Vidnyánszky Attila ízig-vérig mai, de mégis lelkünk ősi lángjait meggyújtó, hipnotikus erejű remekművet készített.  Zenével, tánccal, fénnyel, lángoló színpaddal, vízzel teli kádban megmerítkező és szeretkező szarvas-emberekkel.

Az eredeti mű a kilenc szarvas című román népi regét dolgozza fel, amelyben a falusi fiú elhagyja idős anyját és felfedezi a várost. Falujából, a nagyon kicsiny és érezhetően lejárt szavatosságú mennyországból a nagy csillogó pokol felé tart. Édesanyja közben csak hívja, hívogatja:

"Gyere haza, édesfiam! Gyere haza!" Szavakkal és beszédes, kétségbeejtő csöndjével vaskézzel szorítja össze szívünket. Töröcsik Mari csak ül, üldögél kis asztalkája mellett, szemrehányó csöndbe burkolózva. Művészi ereje betölti a színpadot. Ősanya.

Úgy hallgat, úgy néz maga elé, ahogy mások haldokolni szoktak. Csak ő csendben, méltósággal szenved. Törékeny testét átjárja a magány, gesztusaival, arcának egy-egy rezdülésével érzelmek és elfojtott jajkiáltások zsilipjeit nyitja meg. Sírunk, vele, érte. 

Törőcsik Mari az anya, szavakkal csak néhányszor nyilvánul meg a darabban. Egyébként passzív, szinte mellékszereplő. A lelkében zajló hosszú, véget nem érő monológok hangjait a kántáló kórus erősíti fel. Helyette beszélnek. Fiát hívják, majd mikor nem jön, átkozzák. Nemcsak őt, az egész életet. Amely szarvast csinál az emberből, hogy aztán mészárszékre hajtsa.

Az anyának nincs neve, nem is fontos, minden gyermekét elveszítő nő fájdalma áll össze azokban a rövid, kurta mondatocskákban. Abban az arcban és azokban a gesztusokban. Lemondásában, ahogy a padlót nézi: „Mi lesz velem…?”

A fiú (Trill Zsolt) mégis elhagyja a falut, a ganajszagú fészket. A pletykapadok, a fülledt erotika, a titkolt szerelmeskedések és a demizsonszagú háziborok világát. A biztonságot adó semmit. A fullasztó zsákot, ahol csak megdögleni vagy pillanatnyi legendává válni lehet. A szóbeszéd és a "hagyomány" szárnyán, az asztal alá vedelve magunkat.

A fiú szarvassá változik és mindezt úgy, hogy nem erőltetnek rá jelmezeket. Nem maszkírozzák el idétlenül, mégis egy vad, megzabolázhatatlan állatot látunk magunk előtt. Elmegy, pedig anyja gyenge, apja halott, célját pedig nem ismeri. Maga a bizonytalanság. 

Vágya a „misztikus” város, amely vidékről nézve a jövő, a fejlődés, a világ közepe. Közelebbről szemlélve azonban bűntanya és lelki elfekvő. Kivénhedt kokottok és magányos, útjukat vesztett "emberek" őrlődnek benne. Állatok ők is, de nem szarvasok. A város mindent túlélő és mindent kiröhögő démonai, korcsai.

A fiú mégis elmegy, és csak meghalni akar visszatérni. Haza az Anyához, az ősi, rögös, borral és vérrel áztatott földbe.

Csodálatos mű, anyákról és gyermekekről, városról és vidékről. Miközben senkit sem bélyegez meg. 

A Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház és a Gyulai Várszínház közös produkciójának egy estére a Bárka adott otthont. Nem véletlenül, az előadás 2003-ban elnyerte a Bárka Színházi Fesztivál fődíját.

Külön ki kell emelni Horváth Csaba koreográfust, aki csodálatos, hol népi, hol törzsi, hol modern táncokkal gazdagította az előadást. Alekszandr Belozub díszlet és jelmeztervező a semmiből, egy relatíve kis színpadon két világot is felépít a szemünk láttára: a halódó falut és az élőhalott várost. Mindezt minimalista módon, elnyűtt könyvekből, régi újságok cafatjaiból, simára gyalult deszkákból és sosemvolt, óvilági hangszerekből.  

Kérem, ne hagyományos színházra gondoljanak! A szarvassá változott fiú tényleg a titkok kapujából kiállt. Olyan dolgokról és olyan erővel, amelyek magukkal ragadják még a legcinikusabb, legkiégettebb embert is.  

Egy elfeledett, eltitkolt régi művészetről és elementáris erejű ősvallásról. Keverék: hit és művészet csodálatos násza. Ebben a műben, színpadi mágiában nincs főszereplő, minden színész szóhoz, dalhoz, hangszerhez jut. Egy ember ezer szerepet alakít. Hatalmas erővel, elemi dühvel. Elfojtott, letagadott indulatokat hozva a felszínre. Ha lejátszanák egy börtönben, biztos hogy lázadás lenne a vége. 

Mindannyian szarvasok vagyunk. 

G.G.

Képek forrása: Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház