Csurka Bálanyája óta tudjuk, hogy a magyar kártyás nemzet. Szeretjük verni a blattot, mostanában azonban másféle kártyák is divatba jöttek: bankkártya, pontgyűjtő kártya és újabban árvízkártya. A Mester és a Páva utca sarkán lévő Spar pénztáránál tenyérnyi matricára leszek figyelmes:

"A közvetlen életveszély elhárítása megtörtént,ám az igazán komoly munka most következik.

Egy 200 Ft értékű árvízi kártya  megvásárlásával Ön egy tégla árával járul hozzá az árvíz utáni újjáépítéshez."

Fiatal mosolygós csinoska pénztárosnő árulja őket. Kérdezem, hogy van e még belőle. "Nálam már rég elfogyott!"

Büszkélkedik, eszem a szívét. És ez nemcsak a sikeres kereskedő öntudata, örömmel tölti el, hogy ide ilyen vásárlók járnak. Itt kell megjegyezni, nagyon sok szegény ember látogatja az üzletet. Nem ritka, hogy csak kifli és tejföl kerül a kosárba. Ők adnak, adakoznak a legszívesebben.

A Kálvin téri metrómegállóban egy csapat fehér polós, "Segítsünk Japánon!" feliratú táblát tartó lányra leszek figyelmes. Délután jöttek ki, a suli után. Bulizás, sörözés vagy shoppingolás helyett ők gyűjtenek. 

Kezükben félbevágott kartondoboz, tele pénzzel. Sokan segítettek itt is, egy tőlünk több ezer kilométerre lévő országnak. Nemzetnek. Minden donátor egy kis origami darut kap ajándékba. Elteszem, megőrzöm. 

Sokan panaszkodnak, hogy Budapest bűnös, bűzös, lecsúszott erkölcsiségű város. Mondogatják, hogy Ferencváros sem olyan családias, kedves hely már, mint régen volt. "Hiába, megváltoztak az emberek!"-legyintenek. Leírva a gaz nagyvárost.

Pedig nincs mit temetni, lehet hogy Budapest volt jobb formában is, lehet hogy máshol több civil szervezet és segélyakció van, de azért fő-városunk mostani lakóira is lehet számítani.

Ferencváros is mindig összefog, segítünk, ha baj van. 

A Fradi szív, az a bizonyos zöld-fehér még mindig dobog, akkor is, ha sokszor fáj és néha kihagy.