Pedig én jó anya voltam

-őszinte beszélgetés Pogány Judittal

Pogány Juditot a Magyar Dráma Napja és a Pinceszínház egyik legnépszerűbb és legmegrázóbb darabjáról: a Pedig én jó anya voltam című monodrámáról kérdeztük:

-Hogy talált Önre a szerep? Nem ijedt meg a kihívástól?

-Vajda István talált meg, aki a teljes dokumentumanyagot összegyűjtötte egy gyerekgyilkos halálraítélt fiatalemberről, és, az anyával készített riportokat olyan erejűnek érezte, hogy nem akarta, hogy a fiókban heverjenek. Felhívott telefonon és rámbízta az általa összeállított monológot. Mikor először elolvastam, mellbevágott, fuldokolva bőgtem az anya kétségbeesett igyekezetén, ahogy próbálja elmesélni és megérteni fia négy bűncselekményét. 

Majdnem tíz évig őrizgettem, tudtam, hogy ezt a produkciót egy úgynevezett „normális kőszinházat” vezető igazgató nem merné bevállalni. Vártam az alkalmas pillanatot, ami akkor jött el, amikor Sárdos Péter filmrendező felhívott, hogy a Pinceszínház művészeti vezetője lett és szeretne néhány színésszel egy-egy estet összehozni. Elolvasta Molnárné monológját és annyira tetszett neki, hogy kitűzte a bemutató időpontját.

-Hogyan tudta feldolgozni és magára ölteni a kivégzett fiú anyjának nehéz, szenvedéssel teli karakterét? Ön kedves, mosolygós-a darabbéli anya ellentéte.

-Lényegesen közelebb állnak hozzám a drámai szerepek, mint a csak szórakoztató vígjátékok. Néha jólesik lubickolni egy vígjátékban, de az is akkor igazán jó, ha groteszk és tragikomikus is. Egyáltalán nem vagyok kedves és még kevésbé mosolygós ember. Ha így viselkedek, az csak emberszeretetből vagy udvariasságból történik. Molnárné szerepét nem nehéz játszanom, bár a személyisége valóban távol áll tőlem. Azt hiszem belőlem „dőlnek” azok az érzelmek, amelyek az előadáson kijönnek belőlem.

Csak alkotótársakat kellett találni, akik ugyanolyan mélyen érzékenyek erre az anyagra, mint én. És ezek a csodálatos alkotótársak a rendező személyében Anger Zsolt és a díszlet-jelmeztervező Bodnár Enikő voltak. És az is segített, hogy erre a karakterre ráérezzek, hogy a környezetemben volt egy minta, Eta, a nevelőanyám, aki az egész életét úgy élte le, hogy másokat szolgált, másokért küzdött, mint Molnárné. A fiam látta a bemutatót, de az utána következő bankettről nagyon hamar elment. Azt hittem, hogy a kicsi gyerekük miatt siettek haza. Több mint egy hét múlva vallotta be a felesége, hogy azért kellett hazamenniük, mert a fiam nem tudta visszatartani a sírást, otthon fuldokolva zokogott, mert a színpadon Etát látta, aki őt is gondozta gyermekkorában. Eta a bemutató előtt fél évvel halt meg és a fiam, Gábor ezt mondta: „Félelmetes volt, ő még ilyen reinkarnációt nem látott színpadon.” Pedig én egyáltalán nem hasonlítok külsőleg nevelőanyámra. Persze a hasonlóság nem volt szándékos, jött magától, hiszen több mint 60 évig éltem együtt Etával. 

-Mi a véleménye az anyáról: mit tanácsolt volna neki?

-Egy ilyen személyiségről nem tudom röviden megfogalmazni a véleményemet, az benne kell hogy legyen abban, ahogy játszom a szerepet. Tanácsom sem lenne, ilyen helyzetben nem lehet okosakat tanácsolni az embernek!

-Ön szerint mennyire aktuális a téma máma?

-A téma sajnos egyre aktuálisabb. 1979-ben nagy port kavart egy gyerekgyilkosságról szóló hír, ma ki sem kell nyitni az újságokat, mert a címlapok televannak szörnyűbbnél-szörnyűbb hírekkel.

-Rendhagyó helyszínen, börtönben is előadta. Nem félt, és hogy fogadták a rabok?

-A debreceni előadások után közösségtalálkozót tartottak a színházban. Itt kérdezte egy pedagógós, gondoltunk e arra, hogy az előadás csak azokhoz jut el, akik meg tudják venni a színházjegyet, de a legérintettebbekhez nem. Kértem a Pinceszínház vezetőit, hogy próbáljuk játszani a produkciót börtönökben, javítóintézetekben és hátrányos helyzetű településeken is. A Csillag börtön volt az első, akik meghívták a darabot. Utána több levelet kaptam és a börtönújságban is leírták, hogy olyan ajándékot kaptak, hogy amíg élnek, nem felejtik el.

-Rengeteg és nehéz szöveg van a darabban, amelyet egyedül ad elő. Mennyi idő alatt tudta megtanulni és befogadni a szövegkönyvet?

-A próbafolyamatban a szövegtanulás volt a legnehezebb feladat, de Kaposváron játszottam már Beckett: „Ó, azok a szép napok!”-jában Winniet-t, aki két és fél órát beszélt egyedül. Azt négy és fél hét alatt kellett megtanulnom, erre volt két hónap.

-A nézőktől milyen visszajelzéseket kapott, mit jelent számukra a darab?

-A nézők reakciói mindig igazolják, hogy a színháznak még ma is óriási ereje van, és hogy még mindig lehet hinni abban, hogy amikor a tömegek kultúra iránti igénye „egyre lejjebb helyezi a lécet”, akad egy réteg, aki nemcsak röhögni akar a színházban, hanem azért megy, hogy mélyen megérintse és elgondolkoztassa őt egy előadás.

Köszönöm a sorsnak, a Pinceszínháznak és a közönségnek, hogy továbbra is játszhatom Molnárné szerepét!