Józsefvárosba menni élmény. Volt. Ma is be-befordulok a Nap utcába, de hiányzik a régi para. Az a kellemesen bizsergető veszélyérzet, a settenkedő, de jóleső félelem. Amikor megtalál egy helyi vagány, vagy sértett polgárember. A kedélyes picsába-küldések. Itt még lehetett utcán bunyózni, ordítva kergetőzni, majd együtt lerészegedni, és szidni a rendszert. Mindig az aktuálisat. Mára eltűntek a „rossz arcok” és róluk a világégés közeli állapot. Mindig elégedetlenek voltak, de ez az örök morgás, permanens dohogás éltette őket.
Vannak viszont jó házak. Nagyok és újak, Corvin Sétány épül. Hű de jó nekünk...
A megmaradt helyiekkel egyetemben ellenségesen szemlélem a seperc alatt felhúzott hipermodern palotákat. Nagyképűen pöffeszkednek és ágaskodnak, üveg és márvány falloszok a város közepén. Nem látok fel tetejükig és nemcsak azért, mert a szemészem nyugdíjba ment. Legfelső szintjük, a tetőterasz már az eget súrolja, nem nagyzási vágyból, mint a középkor katedrálisai, hanem azért, mert ott lehet a legmagasabb négyzetméter árat kérni. Talán már Isten is ilyenben lakik, lakóparkban. Munkaidő után a házi szancsiban izzadva Szt. Péterrel. Szegény embernek mindenesetre e luxus ketrecekben nincs helye. Nem is éreznék jól, otthon magukat bennük. Meg hol porolnának? Ahogy a zsuga-sámli sem illene a képbe.
A Nap utcából és az egész kerületből észrevétlenül kiszökött Józsefváros szelleme. A Nyócker régi szép lepukkant házait -ahol ősszel disznót vágtak és ad hoc tábortüzek mellett nótáztak a helyiek- új "amerikai házak” foglalták el. A sokat látott utcán öltönyös, nyakkendős ficsúr jön szembe-se jobbra, se balra nem néz. Elvből. Nehogy valami csúnyát, régit, romosat lásson. Számára a világ az irodából, rossz kávéjából és jó titkárnőjéből, a garázsból és a falteniszből áll. Meg a korai szívinfarktusból, amire már most életbiztosítást kötött. Korábban ilyen szerzet a lábát sem merte betenni Józsefvárosba, jobb is volt a levegő. 
Na mindegy. Megyek tovább, keresem a régi hangulatot, de sehol egy lepusztult, sokat látott arc. A helyi polgárságnak csak egyetlen illusztris képviselőjével találkozom, mérlegképtelen –beszakadna alatta- túlsúlyos bácsi álldogál a cukrászda előtt. Bűntudatosan pislantgat befelé, kaján mosollyal játszik el a gondolattal, hogy jól bezabál. Végül is az asszony nem látja, inni pedig még korán van. Annyira ő sem edzett, hogy fél 10-kor csapja be az első felest. A fater persze nem az új, neonos és csicsás "ételbárba" megy, hanem a régi, szürke kis cukiba. Ott még megismerik, ráköszönnek, dupla tejszínt kap a feketére. Erzsike már rokon, több mint egy pultos. Néha, munkaidő után megisznak egy demizson bort, amit még vidékről kapott emberünk.
Ledózerolt házak és halálraítélt otthonok mellett visz utam. A fejlődés nekik egyenlő egy röviden, de sunyin pukkanó fejlövéssel. Csak egy kicsiny házikó tartja magát, kellőképpen romos, tehát szerethető. Emberi életnek első látásra nincs nyoma. Aztán kiszúrom, hogy erkélye tele van szebbnél-szebb virágokkal. Élet a romokon. Konok emberek, tősgyökeres józsefvárosiak laknak a házban. Tudják, hogy bármikor rájuk dőlhet, de nem izgatja őket. Meg egyébként is: ezzel ijesztgették őket húsz éve is, a kégli helyett azonban csak a rendszer rogyott össze. Józsefváros maradt, az örök. Még egy atomcsapást is túlélne.
Csakazértsem mennek el, mindig is itt laktak, itt is fognak megdögleni.
A régi kisboltok és szakik többsége már eltűnt. Kihaltak, mint egy belvárosi Dodo. Finoman kipaterolták őket, túl cikik voltak az épülő világvároshoz. Csak az öreg cipész és bútorkészítő tartja magát. A kárpitos lelkesen matat szerethetően maszatos kirakata mögött. Letojja az új világot.
Alig múltak ki a választások, politikus-plakátot mégsem látni. Csak egy esőcsatornára száradt szabózoltán mosolyog rám. Rémisztő látvány. Béla, mármint a Csécsei, sehol. Eltűnt, mintha nem is lett volna. Pedig volt, és kellett. Igazi józsefvárosi arc volt, hatalmas bajszos ember, akit betöltött a plebejus életöröm. Sokat császkált a kerületben, behívták egy-egy pohár borra. Még moziba is idejárt, a Corvinba.
Az új polgármester képe zavarba ejt. Fiatal, elegáns, fideszes forma. Szimpatikus, de még akklimatizálódnia kell. Máté, ez nem a City, ide nem kisrogánok kellenek, hanem ember a talpán! Túlságosan hibátlan, kell még egy kis toka, has, borosta oda.
Ezeken az utcákon régen gyönyörű, békebeli polgári házak álltak. A helyükbe épített új kolosszusok a nyomukba sem érnek, hiába a recepció és az átrium. Élet kell egy házba és nem luxus. Körfolyosó, gang és nem uszoda. Ki a fene akar úszni Józsefvárosban? Jó hogy csillagvizsgálót vagy bunje jumpingot nem építenek. Meg szolit, a kocsmák tövébe.
Ferencváros is megújult, de ott legalább megőrizték a házak eredeti arculatát.
Mi lesz veled Józsefváros?
A Molnár Ferenc Szakiskola előtt szoborba öntötték a Pál Utcai fiúkat, felettük kicsiny tábla, idézettel. A regény azon része, amikor Pásztorék einstandot csináltak. Nemecsek tudta, hogy közelednek: "Gyönnek, gyönnek!"-kiabálták rémüldözve társai. Ernő azonban maradt, rendületlenül játszott tovább.
Nem szart be, nem menekült vagy költözött el.
Sok Ernő kéne, ma is.
