Márait nézni, olvasni, hallgatni: állásfoglalás. Belső lázadás az örökké felszínes és sekélyes világ ellen. Sorainak minden időben megvan a maga üzenete. Gyönyörű, hiányzó szavakba csomagolt dumm-dummgolyók, amelyek még akkor is hatnak és bennünk  vannak, amikor azt hisszük, hogy már rég elfelejtettük őket. Márait nem lehet túlélni.

A Pinceszínház Kőváry Katalin rendezésében nemrég sajátos válság-kabarét tűzött műsorára. Márai Sándort eddig kevésbé ismert oldaláról mutatják be: a nagy szomorkodó humoros arcát, cikkeit és leveleit veszik sorra. Anekdótákat és sztorikat, a múlt század lejárhatatlan szavatosságú hőseivel. Sajátos színházi előadás, prózai betétekkel tarkított Márai-legendárium. 

A konferanszié egy régi, hajlott lábú kávéházi asztalkánál ücsörög. Ráérősen, de annál szórakoztatóbban, amúgy "bácsisan" bontja ki rétegről-rétegre a titokzatos író életét. Hogy aztán a végén egy nagyon fekete és nagyon keserű lélekcsokoládét nyújtson át nekünk, gyilkos humorba és szenvedésbe áztatva. ...de azért jólesik, elvégre magyarok vagyunk és szeretünk szenvedni. Kuncogva meg főként.

Pletykák tömkelege kerül elő régi fiókokból: vajon tényleg volt viszonyuk Tolnay Klárival? Hogyan sodorta a színésznő veszélybe mindkettőjük életét? Mit hozott számukra a Felszabadulás? Testvérével, Radványi Gézával (Valahol Európában) való kapcsolata, életre szóló sértődésének oka is szóba kerül. Miért tudott haragudni, valakitől véglegesen elfordulni egy Márai? Milyen ember volt ő? Hős, vagycsak lusta mizantróp? Miért nem törődött legjobb barátjával, a halálán lévő Karinthy Fricivel? Még a telefont sem tudta felvenni, hogy megkérdezze: "Hogy vagy?"

Bátor kérdéseket feszeget a darab, amely reális képet nyújt az őnző, bezárkózó zseniről, aki 1989-ben lett öngyilkos. Amerikában, önkéntes száműzetésben. Mózesi sors. Nagyon várta, de már nem láthatta meg a magyar kiadású elvetélt ígéretek földjét.

Kőváry Katalin darabja könnyed, néhol légies. Nem veszik el a nagy gondolatokban, erkölcsi tépelődésben, próbálja a komikus, bohóckodó írót bemutatni. Márai poénjai ülnek, de egyben vágnak, szúrnak, ma is fájó sebeket szakítanak fel. Nem lehet felhőtlenül nevetni rajtuk.

A "Fizess nevetvét" ennek ellenére nyári darabnak nevezném, szórakoztató és lelkünket felrázó gondolatfutamnak, amelynek olyan Márai alapművekből merít, mint a Füveskönyv vagy az Európa elrablása. Egy mindenfajta modernitást (többek között a rádiót is), idióta "izmust" és képmutatást zsigerileg gyűlölő gondolkodó-masina szellemi látlelete-miközben szól a hegedű...

Talián Mariann színésznőként és muzsikusként is bemutatkozik, egy szál magányos, törékeny hegedűvel repít vissza bennünket Márai-korába. A Horty-rendszer mélabús, kesergő nótáit ugyanolyan erővel és hitelességgel játszva, mint a kommunista himnuszokat. Már maga ez is egy csoda: Best of Communism hegedűn!

A Pinceszínház nevét nyugodtan átkeresztelhetné Márai Színházra. Ez már a negyedik, összegző előadásuk, amelynek szereplőgárdája ismerős lehet a Márai-szerető közönségnek: Vallai Péter, Györgyi Anni, Schnell Ádám, Szirtes Balázs, Alberti Zsófi

A "Fizess nevetve" több mint próza, színház és korkép is egyben-saját korunkról is. Arról, hogy nem kell annyira sajnálni magunkat! Dőry Virág csodálatos, alig észrevehető, de mégis atmoszférateremtő díszletei között finom kézzel mindenkit kioszt az író.

Egy szomorkás, avítt, visszahozhatatlan kor humorába csomagolva. A gazdasági válság és a kommunizmus évei, problémái az örök cinikus szemével, aki megfizetett konokságáért, elvhűségéért. Ha nem is nevetve.

Ő elment, mi maradunk, a nézőtéren mindenki nevet és sír. Magyar darab, szétcincált magyar lelkeknek.