A Pince Cabare vidám szomorú, savanyú-édes múltidézés-pillanatképek a századforduló soknemzetiségű Budapestjéről. Egy olyan, valóban polgári és értékelvű világról és városról, amely befogadott, lehetőséget adott és kultúrára éhes lakóit nem érdekelte: ki milyen származású? Ahol meglett polgáremberek, a keresztény középosztály tagjai heti rendszerességgel jártak "zsidó kabaréba". Vörösre tapsolva tenyerüket.
Ahol esténként nem pub-ba és diszkóba jártak az emberek, hiszen egyedi atmoszférájú mulatók, pantominos bódék, cirkuszok, varieté és visszafogott erotikával hódító és bódító táncosnők várták őket. Ahol a művészet még nem a nézettségről és a bevételről, hanem a közönség elégedettségéről szólt. Ahol a Király vagy a Nagymező utcában még szembe lehetett találkozni a pesti kabaré óriásaival, színészekkel és komikákkal, akik visszaköszöntek nézőiknek és mindig kaphatóak voltak egy jó pletykára.
A Pinceszínházban szeptember vége óta játsszák a Pince Cabaret. A szerényen csak "zenés játéknak" aposztrofált igényes és sokszínű showműsor rendezője, Benedek Miklós a kisszobányi méretű színpad és a szereplők korlátozott száma ellenére könnyedén és hitelesen éleszti fel a korabeli Budapestet. Annak szelíd züllötségével és szerethető bohémaival együtt. Elveszett és útjukat kereső művészemberekkel, akiknek a színészet életforma volt, kollégáik családtagok, estéik pedig magányosak. Ócska borokkal és nagy reményekkel. Mégis tartották magukat, ha kellett önmaguk előtt is színészkedve. Embertpróbáló előadásaik végén sapjájukkal kezükben járták végig a közönséget és kértek egy kis aprót, megélhetésre valót nézőiktől. Inkább éheztek, de játszottak.
A vidám, de mégis megrendítő játék első részében egy korabeli mulatóba látogatunk el, sanzonokat és kuplékat hallgatva, míg a szünetet követően a régi Városliget művészei és szerethető ripacsai lepik el a színpadot. Körülbelül 50 egymástól merőben különbező karakter-4 színész játékán keresztül bemutatva. Színháztörténeti bravúr! Cirkuszok és vásári mutatványosok világába, akik ad hoc színpadaikon, szegényes kellékeik között hatalmasakat alakítottak. Groteszk törpék, kicsi és nagy művészek.
Négy ízig-vérig művészember kelti életre az elmerült világot: Szacsvay László, Murányi Tünde, Vida Péter és Nagy Cili. Dinamikusan váltakozó, vidám és melankólikus jelenetek váltják egymást. Mintha diákat néznénk egy elveszett világról. Porosak, avíttak, és mégis: nagyon eredetiek. Szacsvay László egy őszülő halántékú, hol táncra perdül, hol estéit egyedül töltő és babáival társalgó pantominjátékost idéz meg. Vida Péter óriásiakat alakít, minden jelenetben más és más arcát mutatja meg, hatalmas energiával és beleéléssel. Legszebb és legszórakoztatóbb jelenetében egy utazó színház direktorát kelti életre, aki nem tudja fizetni színészeit. A meghirdetett előadás előtt kereket oldanak és Vida Péternek egyedül kell eljátszania a vámpíros rémisztgetős darab minden szerepét: a kastélyában gubbasztgó szenilis gróftól kezdve egészen a javasasszonyig. Egyik pillanatról a másikra vált karaktert, minden szerepében hiteles és mókás. A két női szereplő: Murányi Tünde és Nagy Cili dívákat, nagyasszonyokat, feleségeket, valamint könnyűvérű táncosnőket alakít. Nagy Cili a színpadon újra és újra magára talál, énekel, csacsog, bártáncosnőként kikacsintgat, finom erotikával emelgetve formás lábait.
Szacsvay és Murányi legszebb alakítása, mikor egy idősődő, mellőzött és elfeledett művészházaspárt alakítanak. Egymásba karolnak, becézgetve és vigasztalva párjukat. Jelenetük az örök, időtlen szerelem allegóriája. Két kicsi öregecske.
A darab során provokatív és elgondolkoztató célzattal többször is elhangzik a "zsidó" szó. A kor Budapestjén és főként annak művészvilágában természetes volt, hogy a színészek felvállalták identitásukat, amelyet nézőik is toleráltak. A zsidó kabaré az élet része volt.
A Pince Cabaret bátran és elfogulatlanul mutatja be a budapesti zsidóság különös figuráit, dölyfös, hittestvéreiktől elforduló nagypolgárokat és csóró, de szakmájukat szinte vallásos hittel végző színészeket. Egyszerű kis-zsidókat, akik büszke budapestiek és jó magyarok voltak. Hogy aztán később, hitvány és alulművelt jobbmagyarok, darutollas pribékek vigyék őket gettóba, lágerbe.
Kis történelmi kitekintést is kaphatunk: hogyan élték meg a (művész)emberek az I. világháborút, Trianont? Milyen volt a fronton színészkedni? Lehet e egy színészből jó katona? Tud e ölni, vagycsak szenvedni?
A darab 3 órás, de mégis hihetetlen űrt hagy maga után...A színpad elsötétül, a kabaré bezár, lakói élettelen bábukká merevednek. Vége a vurstlinek, a vándorszínész életmódnak is. Mi pedig csak ülünk és kábultan tapsolunk. Szemünkbe könny szökik, a nevetéstől és a hiányérzettől. Hol bujkálsz, régi Budapestünk?
Szilágyi Iván Péter
Képek a darabból:
