A Pinceszínház Leonyid Zorin: Varsói melódiájának bemutatójával merész és kockázatos lépésre szánta el magát. A 70-es években a darabot Sztankay István és Törőcsik Mari főszereplésével vitték színpadra, hatalmas sikerrel. Generációk szipogták végig a két fiatal emberkezdemény játékos, nehézkes, de néha félelmetesen mély érzelmeket felhozó egymásra találását, amit aztán a szovjet rendszer kegyetlensége, arctalan és lélektelen bürokráciája félbetör.

 

Azóta sok minden megváltozott, a rendszer, az emberek és a szerelem koordinátái is.   Kőváry Katalin rendező két ifjú színészre: Gryllus Dorkára és Simon Kornélra bízta a csak látszólag könnyű és hálás szerepeket. A rájuk nehezedő nyomás nagy és érthetetlen. A nézők akaratlanul is elődjeikhez hasonlítják őket: „A fiatal színészek vajon utol tudják érni a Sztankay-Törőcsik párost, alakításukban méltók lesznek legendás elődjeik játékához?”  

                

A szerelem örök-hangzik a közhely. Azonban tény: minden időben és korban mást jelent és másképpen hat. Ezért értelmetlen a fenti összehasonlítgatás. Szerelembe esni más volt a sztálini diktatúra mindenhová beférkőző és mindent megrontó éveiben, a 70-es évek kádári Magyarországán és teljesen új értelmet kap napjainkban.

 

 A Varsói Melódia 1947-ben kezdődik, a háború utáni zaklatott és rideg Szovjetunióban.

A rendszerben, amely élhető volt, de csak korlátokkal, és azokon sokan elbuktak.

A Moszkvában tanuló lengyel diáklányt Gryllus Dorka és szovjet állampolgárságú, „háborús hős” barátját Simon Kornél alakítja, játékuk korhű, de mégis mai érzelmeket idéz fel.                 

Két modern fiatal az elnyomás legkeményebb éveibe helyezve.

 

A darab első felében egymásra találnak, kezdetben bizonytalanul és bizalmatlanul tapogatózva, hiszen mégiscsak két egymással szemben álló népről, a leigázott és elárult Lengyelország és az őket gúzsba kötő Szovjet Birodalom polgárairól van szó. Érintőlegesen előkerülnek politikai utalások, sérelmek, de mindezek nem mennek át parttalan kommunistázásba. Szavak nélkül is mindenki érti, miről van szó. Az egyszerűen berendezett színpad felett vörös(es) neon csillag virít,a háttérben vörös posztókkal. A szenzációs egyszerűséggel megalkotott díszletek nem árasztják el a színpadot, de egyértelmű utalásokat hordoznak. Kevés szimbólumból is világosan látszik milyen sok(k)ról volt itt szó. A Nagy Testvér ezen az estén közénk ül.

 

 

A lényeg és hangsúly a szerelmen és a kultúrák közti különbségek áthidalásán van.

Gryllus Dorka megejtő naivitással, bizonytalansággal és daccal alakítja a kezdetben szegény, mellőzött lengyel diáklányt. Kedvünk lenne átölelni, megvigasztalni. Simon Kornél ijesztő, szinte hátborzongató hitelességgel kelti életre a volt SZU polgárait, fojtogató légkörét. Szavaiban, mozdulataiban félelem, zárkózottság és egyben nagyhatalmi gőg párosul. Legbelül azonban csak egy fiú, aki a hideg Moszkvában keresi a szerelmet.

 

 

Külön ki kell emelni, hogy a darabhoz Varga Judit Ausztriában élő zeneszerző-zongorista komponálta a zenét. Néhol modernitásba átcsapó, hektikus és idilli dallamai érdekes kontrasztot alkotnak Chopen világával.

 

A Varsói melódia szerelmes darab, amely a Pince szűk falai között, kis színpadával szemben ülve elérhető távolságba hozza az érzelmek fellángolását és kihűlését. Kezeinken, szívünkön érezzük a perzselést, majd a hideget. Végül kilépünk a téli utcára és erősen, ragaszkodó szeretettel magunkhoz szorítjuk szerelmünket.

 

Szilágyi Iván Péter

 

 

Fotok:Dobay Eszter

 

Köszönet a Ferencvárosi Lokálpatrióta Egyesületnek a szép és színvonalas estéért, hogy elhozták kerületünkbe Varsó melódiáját!